2026.11.13.
A lápok emlékezete – Mit mesélnek a növényi maradványok a táj múltjáról?

Vajon milyen növények borították az Alföldet ötezer vagy tízezer évvel ezelőtt? Hol hullámzott nyílt víz, hol terültek el nádasok, zsombékos lápok és mocsárerdők? Hogyan változott a táj az éghajlat átalakulásával, és milyen nyomokat hagyott rajta az ember? Fényképek és írásos feljegyzések nem maradtak ránk ezekből az időkből. A tavak és lápok mélyén felhalmozódott üledékek viszont egyfajta természeti archívumként őrzik az egykori élővilág emlékeit. A múlt növényzetének megismerésére az egyik legrégebbi módszer a növényi makrofosszília-vizsgálat, amelynek segítségével akár több ezer éves magokat, leveleket és mohákat is azonosíthatunk. Ezek az apró leletek nemcsak az egykor élt növényfajokról, hanem a klíma és a táj változásairól is mesélnek.

Hogyan őrzik meg a lápok és tavak a növények maradványait?

A természetben az elpusztult növények maradványait többnyire gyorsan lebontják a mikroorganizmusok. A tavak és lápok mélyén azonban mások a körülmények. A vízzel telített üledékben kevés az oxigén, ezért a bomlás lelassul. A hideg, esetenként savas környezet tovább segíti a növényi részek megőrződését. Így történhet meg, hogy egy több ezer éve elpusztult növény magja vagy levele szinte eredeti formájában kerül elő a mélyből. Különösen kedvezőek a megőrződés feltételei a tőzeglápokban. A tőzeg ugyanis maga is nagyrészt el nem bomlott növényi maradványokból áll. A vízben növekvő mohák, sások és más mocsári növények elpusztuló részei fokozatosan felhalmozódnak. Évről évre újabb rétegek rakódnak az előzőekre, így a tőzeg vastagsága évezredek alatt több métert is elérhet. A tavak fenekén hasonló folyamat zajlik, az iszapba temetődő növényi részek hosszú időre megőrződhetnek.

De pontosan milyen növényi maradványokat találhatunk az üledékekben? A leggyakoribbak a magok és termések, amelyek sok esetben fajszinten is meghatározhatók. Különösen jól megmaradhatnak a különféle vízinövények, például a békaszőlő vagy a tündérrózsa magjai. A mohák levelei és szárai szintén fontos ősmaradványok. A lápokban gyakran hatalmas mennyiségben találunk sásgyökereket, gyöktörzseket, nádlevelek bőrszövetét, valamint más növényi szövetmaradványokat. Előkerülhetnek továbbá fadarabok, tűlevelek, rügyek és elszenesedett növényi részek is. A növényi makrofosszília vizsgálatok során állati maradványok is előkerülnek, mint például a kagylósrákok héjai vagy az ágascsápú rákok tartóspetéi.

A kiemelt tőzegminta a fúróban

A kiemelt tőzegminta a fúróban

Leiszapolt tőzegminta mohamaradványokkal

Leiszapolt tőzegminta mohamaradványokkal

A kutatás első lépése a terepi mintavétel. Ehhez speciális fúróberendezésekkel több méter hosszú, bolygatatlan üledékoszlopokat emelünk ki a felszín alól. A fúrásmagot a laboratóriumban kisebb mintákra osztjuk, majd az üledéket finom szitán átmossuk. A visszamaradó növényi részeket sztereomikroszkóp alatt válogatjuk szét, végül megfelelő határozókulcsok és referenciaanyagok segítségével azonosítjuk őket. A módszer egyik különlegessége, hogy nemcsak a magokat, hanem a növények kevésbé látványos részeit is vizsgáljuk. Egy apró sásgyökér vagy mohalevél mikroszkopikus szövettani bélyegei alapján gyakran meghatározható, melyik növényfajhoz tartozott. Így nemcsak azt tudhatjuk meg, milyen növények éltek egykor a területen, hanem azt is, hogy milyen növényzet hozta létre magát a tőzeget.

A sárga vízitök magja

A sárga vízitök magja

A nád levélhüvelyének bőrszövete

A nád levélhüvelyének bőrszövete

Mit árulnak el a növényi makrofosszíliák az egykori tájról?

A növényi makrofosszília-vizsgálat legnagyobb előnye, hogy részletes képet nyújt a mintavételi hely közvetlen környezetének egykori növényzetéről. Ez alapvető különbség a közismert pollenanalízishez képest. A virágport ugyanis a szél akár több tíz vagy száz kilométerre is elszállíthatja, ezért a pollenvizsgálatok rendszerint egy nagyobb térség növényzetének összetételéről tájékoztatnak. A növényi makrofosszíliák jelentős része ezzel szemben a mintavételi helyen vagy annak közelében halmozódik fel. Ha például egy üledékrétegben nagy mennyiségben találunk zsombéksás gyökereket, akkor jó okkal feltételezhetjük, hogy a területen egykor zsombékos lápi növényzet élt. Ha ugyanebben a rétegben vízinövények magjai is előfordulnak, akkor egy kisebb vízfelületekkel tagolt, változatos élőhelyre következtethetünk. A nád és a gyékény maradványainak tömeges előkerülése nádas kialakulását jelezheti, míg a fás szárú növények megjelenése a vízszint csökkenésére vagy a növényzet átalakulására utalhat. A módszer tehát különösen alkalmas a tavak feltöltődésének, a lápok kialakulásának és a vízszintváltozásoknak a rekonstruálására. Segítségével megismerhetjük, hogyan alakult át egy nyílt vízfelület nádas mocsárrá, majd zsombékos láppá vagy láprétté. A növényzet változásából a vízellátottságra, a tápanyagviszonyokra és közvetve az éghajlati változásokra is következtethetünk. Az elszenesedett maradványok mennyisége pedig a tüzek történetéről szolgáltat információt.

A makrofosszília-vizsgálatok önmagukban is értékesek, de igazán részletes őskörnyezeti rekonstrukciót más módszerekkel együttesen alkalmazva adnak. Fontos tehát a csapatmunka. A pollenvizsgálat megmutatja a tágabb környezet növényzetének átalakulását. A csigák és más vízi élőlények maradványai a vízmélységről és a vízminőségről árulkodhatnak. Az üledékek geokémiai összetétele további környezeti változásokat jelezhet, míg a radiokarbon kormeghatározás segítségével az eseményeket időrendbe állíthatjuk. Természetesen a növényi maradványok megőrződése sem tökéletes: egyes fajok könnyebben felismerhető maradványokat hagynak hátra, mint mások. Ezért fontos a különböző vizsgálati módszerek eredményeinek összevetése. Így az egyes bizonyítékokból fokozatosan összeállhat egy rég eltűnt táj története.

A Hajósi-kaszálók: egy ősi Duna-ág tízezer éves története

A növényi makrofosszília-vizsgálatok egyik különösen érdekes hazai alkalmazása a Hajósi-kaszálók és a szomszédos Vörös-mocsár fejlődéstörténetének rekonstrukciója volt. A Duna–Tisza köze déli részén található lápvidék a hajdani Duna-vízrendszer emlékét őrzi. A löszös üledékből álló magaspart lábánál elhelyezkedő területen ma is nádasokat, magassásosokat és értékes lápréteket találunk. 

A kutatások során több helyen végeztek fúrásokat, majd az üledékek növényi makrofosszília pollen-, csiga- és radiokarbon-vizsgálatokat együtt elemezték. Az eredmények alapján sikerült rekonstruálni a terület fejlődésének főbb szakaszait. A történet egy ősi Duna-mederrel kezdődött. A jégkorszak végén és a holocén kezdetén a mai lápvidék helyén még folyóvízi kapcsolatokat őrző, részben nyílt vízfelületekkel tagolt mederrendszer húzódott. A vízpartokon nádasok, zsurlósok és fűzállományok fejlődtek. A következő nagy változást a meder fokozatos feltöltődése jelentette. Mintegy nyolcezer évvel ezelőtt a terület egyre nagyobb részét nádas borította el, és megindult a tőzeg felhalmozódása. A nád maradványai mellett a mocsári páfrány jelenléte arra utalt, hogy helyenként úszólápok is kialakultak.

A Hajósi-kaszálók fejlődésének egyik döntő eseménye az volt, amikor a terület fokozatosan elveszítette közvetlen kapcsolatát a Duna árvizeivel. Ettől kezdve vízellátásában egyre nagyobb szerepet kaptak a talajvíz és a löszfal tövében fakadó források. Ennek következtében megváltozott a láp növényzete is. Nagyjából 4500 évvel ezelőtt egy rendkívül változatos, zsombékos-semlyékes láp alakult ki. A makrofosszília-vizsgálatok szerint a zsombékokat elsősorban a zsombéksás alkotta. A zsombékok közötti mélyedésekben ugyanakkor sekély víz, időszakosan kiszáradó iszapfelszínek és különféle vízinövények váltakoztak. Az üledékből előkerült barna palka és a különböző hínárnövények maradványai alapján arra következtettek, hogy a vízszint szezonálisan jelentősen ingadozott. Tavasszal és kora nyáron magasabb vízállás, késő nyáron pedig helyenként szabaddá váló iszapfelszínek jellemezhették a lápot.

A Hajósi-kaszálók 4500 évvel ezelőtti növényzeti képének MI rekonstrukciója

A Hajósi-kaszálók 4500 évvel ezelőtti növényzeti képének MI rekonstrukciója

Az utóbbi mintegy kétezer évben újabb átalakulás következett. A tőzegben megjelenő faszéncsúcsok jelentős tüzekre utaltak, amelyekben az emberi tevékenység is szerepet játszhatott. A vízszint csökkenésével a korábbi, változatos zsombékos-semlyékes növényzet egyszerűbb szerkezetű zsombékossá alakult, és helyenként fűzlápok jelentek meg. Különösen érdekes, hogy a szomszédos Vörös-mocsár fejlődése eltérő utat követett. Ott a Duna árvizeinek hatása hosszabb ideig fennmaradt, ezért a vízellátás és a tápanyagviszonyok is másként alakultak. Míg Hajósnál a zsombéksásos vált uralkodóvá, a Vörös-mocsárban hosszú időn keresztül a nádas dominált. Ez jól mutatja, hogy két egymáshoz közeli láp története is jelentősen különbözhet a helyi vízviszonyoktól függően. 

A Hajósi-kaszálók története tehát nem egyszerűen egy fokozatosan feltöltődő meder története. A folyómedrek átalakulása, a talajvíz és a források szerepe, az éghajlati ingadozások, valamint az emberi tájhasználat együttesen alakították a ma látható tájat. Az ilyen kutatásoknak napjainkban különösen nagy jelentőségük van. Segítenek megérteni, hogyan működtek a vizes élőhelyek a nagy folyószabályozások és lecsapolások előtt, milyen vízellátottság mellett maradhattak fenn, és milyen folyamatok vezettek átalakulásukhoz. Ezek az ismeretek a lápok és tavak természetvédelmi kezelésében és helyreállításában is hasznosíthatók.

 

A 156188 azonosítószámú projekt a Tudományos és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, a MEC_N_26 pályázati program finanszírozásában valósult meg.

 

Szerző
Jakab Gusztáv