2026.10.29.
Horizontok bűvöletében – a hazai szélenergia-hasznosítás metamorfózisa
ktf_malom1.jpg

A szélenergia hasznosítása nem új keletű a Kárpát-medencében, hiszen a 19. század második felében a vidéki horizontot sokhelyütt a tájba szervesen illeszkedő szélmalmok uralták. Az 1870-es években a történelmi Magyarországon több mint 850 szélmalom működött, döntően az Alföld szelesebb vidékein. Egyes mezővárosok határában – mint Szeged vagy Kiskundorozsma térségében – csaknem száz malom dolgozott egyidejűleg jórészt a kunhalmok és dombhátak tetején, valódi tájformáló hatást gyakorolva. Érdekes, hogy a szélklíma szempontjából kedvezőbb Kisalföldön és a Duna mentén inkább a vízimalmok és hajómalmok őrölték a gabonát. Az ellentmondás a megújuló energiaforrások eltérő jellemzőivel oldható fel, hiszen a vízenergia megbízhatóbb, folyamatosabb termelést tett lehetővé. 

Az alföldi szélmalmok, amelyek a jellemzően holland típusú, téglából vagy vályogból falazott építmények voltak, 10–15 méteres falmagasságukkal és 16–20 méteres rotorátmérőjükkel léptékükben még a kultúrtájba illeszkedtek. Működésük helyi jelentőségű volt: egy-egy malom mindössze 7,5–18 kW névleges teljesítménnyel üzemelt, és kedvező szélben legfeljebb 1-2 tonna gabonát őrölt meg naponta. A malmok körüli 700–1100 négyzetméteres területen tilos volt magas fákat ültetni vagy építkezni a lokális szélklíma megőrzése érdekében, ami közvetlenül alakította a településszélek térszerkezetét. A helyi alapanyagokból épült szélmalom így nem idegen testként, hanem a táj esztétikai és funkcionális karakterét meghatározó elemként jelent meg a földrajzi térben. A változást a folyamatos üzemet és nagyobb termelékenységet biztosító gőzmalmok és később a villamosítással a villamosított malmok megjelenése hozta el. A technológiai váltást követően a többszázas állományból mára alig 15–20 műemlék szélmalom maradt fenn Magyarország területén.

1. ábra: A Mednyánszky László: Félegyházi szélmalmok (1890 körül) c. festménye nyomán készített rekonstrukció a kiskunfélegyházi szélmalmok ábrázolásával a hazai mezőgazdasági infrastruktúra történeti-technológiai örökségét dokumentálja. Míg a történelmi szélmalmok konstrukciói évszázadokon át bizonyították a megújuló energia hagyományos hasznosításának életképességét, addig korunk szélturbinái sokkal fejlettebb, magasabb hatásfokú és komplexebb aerodinamikai szerkezetek, amelyek révén szinte az egész országban lehetséges a helyi erőforrásra alapozott hatékony és gazdaságos villamosenergia-termelés.

A teljes centralizáltsággal jellemezhető 20. századi energiarendszer jelenleg a teljes átalakulás időszakában van. A 21. századi energiatermelés térbeli dinamikáját a decentralizálódás jellemzi, ami örömteli visszatérés a hagyományos szélmalmok világába. Azonban jelentős változások is tetten érhetők, hiszen a mai korszerű szélturbinák toronymagassága eléri vagy meg is haladja a 150–200 métert, míg lapátjaik hossza jellemzően a 75-100 méteres tartományban mozog. Ezt az óriási méretnövekedést a fizika törvényszerűségei indokolják: a felszíntől távolodva a szél sebessége és így energiatartalma jelentősen megnő, tehát a nagy magasságban dolgozó gépek sokkal nagyobb kihasználtsággal ¬– az ezredforduló technológiájára jellemző 25 helyett számításaink szerint ma már akár 35% fölötti kapacitásfaktorral – működhetnek hazánkban. Mindeközben a teljesítmény is hatalmas növekedést mutat. Míg egy 19. századi szélmalom pár kilowattos teljesítményt nyújtott, egy mai szárazföldi szélturbina névleges teljesítménye 5000-10000 kW (5-10 MW) körül alakul, ami éves szinten akár 4-8 ezer háztartás villamosenergia-igényét is képes fedezni (ám ez a szám az elektrifikációval – így leginkább az elektromos közlekedés és a hőszivattyúk térnyerésével – a jövőben csökkenni fog).

2. ábra: A képen a szélmalom mellett a szélturbinák 3 generációját látjuk: az 1970-es évek első telepítési hullámának tipikus berendezéseit, amik az olajválság enyhítését szolgálták; a 2000-es évek gépeit, amelyek a magyar átlagember számára az első találkozást jelentették a technológiával; és a jelenlegi szélturbinát. Az összehasonlítás elsőre sokkoló lehet a modern szélturbinák hatalmas méretei miatt, azonban a valóságban nem kell tartanunk efféle tájképi anomáliáktól. A korszerű gépeket szigorú tájvédelmi és környezetvédelmi szabályozás mellett, kizárólag erre kijelölt, védett értékekkel nem rendelkező területekre telepítik. Így a történelmi emlékhelyeink, kiemelt természeti értékeink és lakott területeink látképe érintetlen marad.

Ez a műszaki dimenzióváltás szembetűnő átalakulást eredményez a táj szerkezetében és vizuális karakterében. A 150–200 méteres, fehér acéltornyok több kilométeres távolságból is látható tájképi elemekként jelenhetnek meg, átrajzolva a megszokott horizontot és egyes kistájaink jellegét. Érdekes azonban, hogy ez a változás még a tájtervezők szempontjából sem feltétlenül negatív, hiszen a szakma számos képviselője szerint a végeredmény akár pozitív is lehet: „A szélturbinák jelenlétének nem törvényszerű következménye, hogy a tájképet vizuálisan ezek a berendezések uralnák. Ellenkezőleg, ezek optimális elhelyezése hozzájárulhat a kontúrok és kontrasztok harmonikusabb megjelenítéséhez a tájban.”1

Ha arra keressük a választ, hogy van-e a tájképvédelem szempontjából bármiféle előnye a magasabb és nagyobb teljesítményű szélturbináknak, akkor a válasz: igen – ugyanis egyetlen ilyen gép egymaga képes kiváltani öt, az M1-es autópálya mentén jelenleg működő szélturbina teljes energiatermelését; így végeredményben akár kisebb tájterhelést jelenthet.

Magyarországon a jelenleg működő, mintegy 325 MW-os összteljesítményt adó szélturbinák többsége az északnyugati országrészben, a Dévényi-kapu szélcsatornájában koncentrálódik – sok esetben az M1-es autópálya és a fő közlekedési folyosók közvetlen szomszédságában. Ez a térbeli elrendezés szándékos tervezési stratégia eredménye: az energiatermelési infrastruktúrát a már egyébként is terhelt, beépített közlekedési tengelyek mellé terelik, hogy megkíméljék az érintetlen, magas esztétikai értékű természetes- és kultúrtájakat. Az új ipari létesítmények így nemcsak áramot termelnek, hanem a modern tájhasználat és a műszaki infrastruktúra elkerülhetetlen látható szimbólumaivá is váltak, miközben sok ábrázoláson, plakátokon a fejlődést szimbolizálják.

3. ábra: A természetet idéző zöld színek, a tiszta energiát jelképező szélturbinák és a békés mindennapi jelenetek arra építenek, hogy bizalmat keltsenek a szemlélőben. Míg a járművek elektromos flottára való átállása valós technológiai lépés a zöldebb működés felé, a grafikák vizuális üzenetei gyakran felerősítik a fenntarthatóság hatását, hogy pozitív képet formáljanak a vállalatról.

A hazai energetikai szabályozás átalakulása és a legújabb kormányzati célkitűzések kaput nyitnak a szélenergia széles körű hazai térnyerésének. Bár Magyarországon a szélenergia jelenleg a villamosenergia-termelés mindössze 1%-át adja – elmaradva Ausztria vagy Románia 15% körüli arányától –, a közeledő évtizedek gyökeres fordulatot hozhatnak. Az ELTE Környezet- és Tájföldrajzi Tanszékének közreműködésével készült európai léptékű modellszámítások (a RENewLand projekt kutatási keretrendszerhez illeszkedve) rávilágítanak arra, hogy 2030-ra a 4 000 MW-ot, míg 2040-re akár a 15 000 MW-ot meghaladó szélerőmű-kapacitás kiépítése is reális és fenntartható célkitűzésünk lehet. Ügyelni kell azonban a jelenleg erősen torz forrásszerkezet korrigálására, ami leginkább a napelemes kapacitás szerényebb, a rugalmasságot garantáló biogáz alapú termelés jelentősebb növelését kell hogy célozza. 
Ugyanakkor a szélenergia térnyerése a magyar táj arculatát mégsem formálja át jelentősen, hiszen új szélturbinák nem kerülnek tájkép- és természetvédelmi szempontól értékes területekre, hiszen az ország területének alig 1 százalékán fognak megjelenni még akkor is, ha a kapacitásbővülés 40-50-szeres mértékű. A nagyléptékű növekedés tehát nem valósulhat meg a tájesztétikai értékek feláldozásával, mint ahogyan az ökológiai értékek megóvására is fokozott figyelmet kell fordítani. A térbeli energiatervezés (spatial energy planning) garanciát jelenthet a tájbarát megvalósításra; ennek hatékony kibontakoztatásához azonban célszerű lenne megyei szintű környezetgazdálkodási központokat létrehozni, amelyek szilárd bázisát teremthetnék meg a multidiszciplináris területi tervezésnek. Ha a tudományosan megalapozott térbeli tervezés elveit követjük, a 2030–2040-es évek szélparkjai a táj harmonikus, klímabarát és a helyi közösségeket is gyarapító részévé válhatnak, miközben hazánk energiafüggetlenségének zálogát is jelentik.

A társadalmi elfogadás kérdése bizonyosan az egyik kulcskérdés a kapacitásbővítés tekintetében. Ennek kapcsán fontos tanszékünk energiaföldrajzi kutatócsoportjának kutatási eredményeit megvizsgálni. A Kisigmánd és Nagyigmánd térségében folytatott kérdőíves kutatás annak a közösségnek a véleményét szondázta, amelyik már 20 éve él a szélturbinák közvetlen közelségében. A vizsgálat adatai rávilágítanak arra, hogy a helyi lakosság döntő többsége, mintegy 77,5%-a ellenzi a meglévő szélerőművek esetleges leszerelését, és rosszallóan élné meg a berendezések kivonását a termelésből. Ezen belül is kiemelkedik a határozott ellenzők aránya: a megkérdezettek közel kétötöde (39%) a leghatározottabb elutasítással reagált, ami a technológia melletti erős és aktív lakossági ragaszkodást mutatja. Ezzel szemben a leszerelést pártolók tábora eltörpül, a válaszadók alig egynegyede (22,5%) támogatná a bezárást, és a felszámolást kifejezetten sürgetők aránya is alig éri el a 10,5%-ot. Ezek az eredmények egyértelműen cáfolják azt a feltevést, hogy a valóban érintett lakosság a szélturbinák ellen foglalna állást; a tények azt bizonyítják, hogy az évtizedes együttélés során a szélenergia a kistérségekben a helyi infrastruktúra és tájkép elfogadott, stabilan támogatott részévé vált.

A témával kapcsolatos tanszéki publikációk itt érhetők el:
Munkácsy, B., Harmat, Á., Ramocsai, V., & Csontos, Cs. P. (2025). A szélenergia társadalmi megítélése Kisigmánd és Nagyigmánd térségében. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Természettudományi Kar, Környezet- és Tájföldrajzi Tanszék; WWF Magyarország.
Munkácsy B., Harmat Á., Ramocsai V., Csontos Cs. P. (2025): A szélenergia társadalmi megítélése Kisigmánd és Nagyigmánd térségében. In: Centeri Cs., Grónás V. (szerk.): Az Európai Zöld Megállapodás stratégiai céljainak megvalósítását szolgáló tájléptékű megoldások. Gödöllő: MATE Press, 2025. pp. 123–128. (ISBN 978-963-623-117-0)
 

A 156188 azonosítószámú projekt a Tudományos és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, a MEC_N_26 pályázati program finanszírozásában valósult meg.


1Frode Birk Nielsen & Birk Nielsens Tegnestue (1996): Wind turbines and the landscape  – Architecture & Aesthetics.

 

Szerző
Munkácsy Béla